Tegnap volt az a bizonyos nap, amit a tavalyi évből legszívesebben kitöröltem volna. De nem akartam az egész napot azzal tölteni, hogy szomorkodunk. Ezért csak ma írom ezt a bejegyzést. Szerencsére sikerült tegnap nagyon jó programot szerveznünk. Így egy kicsit könnyebben teltek el azok a bizonyos órák. Autót takarítani azóta sem tudok, mert folyton összekapcsolom a történtekkel. Azt viszont biztosan tudom, hogy Gábor sem örülne, ha rosszkedvűnek látna bennüket. A gyerekek nagyon sokat emlegetik és sokat beszélgetünk róla. Azért most már eljutottunk odáig, hogy már nem sírósak az esték, csak nagyon ritkán. Voltunk anyuval a temetőben. Tudom a gyerekeket is ki kéne vinnem, de majd csak akkor ha ők kérik. Gondolkodtam rajta, hogy tegyek e képet, de aztán úgy döntöttem hogy mindenkinek maradjon meg emlékezetében úgy amilyennek ismerte. Köszönöm az együtt töltött éveket, a csodás gyerekeinket és azt is, hogy most is mindenben segítesz, bármilyen hihetetlen is.