Akkor is csütörtök volt. Holnap után lesz két éve, hogy nálunk is megtörtént amiről az ember azt gondolja, velünk ilyen nem történhet. Vasárnap akartam írni róla, de ha már Jacko miatt szóba került a halál, hát beszéljünk róla itt és most.
Rengeteg dolgog kavargott az elmúlt időben bennem és a gyerekekben. Már megnyugodtunk és elfogadtuk, hogy az apukájuk itt hagyott minket. Édesek nagyon, mert a mai napig folyamatosan emlegetik. Még az ikrek is, pedig ők akkor még csak 2 és fél évesek voltak. Öcsi mondta egyik nap, hoyg azt a csokit szerettem amit apa hozott a dolgozójából. Az ő pohara és törölközője ma is versenyzés tárgyát képezi. Már csak ritkán sírnak és sosem egyszerre, de ha valamelyik elszomorodik, utána a következő napokban a másik három is átéli újra a fájdalmat.
Azt hiszem már én is szembe néztem a tényekkel, mert sokáig csak elfojtottam az érzéseimet. De nekem és a csipet csapatnak is így volt jobb. Az oviból és a suliból is nagyon jók a visszajelzések, büszke vagyok a gyerekeimre. Örökké hálás leszek Gábornak, hogy ők megszülethettek és hogy ennyire szeretett minket.


Tudom, hogy odafent jobb, mint itt, de azért kérlek szépen vigyázz ránk továbbra is, mert nekünk még itt van dolgunk!